Csüngök a hálón?

Mennyire határozzák meg ma az életünket a különféle technikai vívmányok?
Függhetünk tőlük? Nélkülük nem tudunk jól meglenni? Helyettesíthetnek valamit vagy valakit? A legtöbben gondolom nemleges választ adnának az előbb feltett kérdésekre. De ha jobban belegondolunk, és nem füllentünk magunknak, akkor bizony több lehet az igen válasz. Nekem sajnos rá kellett jönnöm, hogy –ha nem is mindegyikre- de egy-kettőre igennel felelnék. Ezt persze eddig nem tudtam, csak akkor hasított belém az érzés, amikor négy teljes napra megszűnt az internet-hozzáférésem. Az első nap még nyugodt voltam, gondoltam hamar helyre állítják a pillanatnyi zavart. Aztán estére már kezdtem nyugtalan lenni. A leveleimre gondoltam…lelki szemeim előtt peregtek befelé a postaládámba. Egyre rosszabbul éreztem magamat, hiszen biztos voltam benne, hogy olyan üzenetek is érkeznek, amelyeket muszáj megnéznek, muszáj válaszolnom rájuk.
Sőt a munkám sem várhat magára sokat, azt is hajtanom kellett volna.
Az egyetemi webfelületen is rengeteg olyan jegyzet, házi vagy egyéb dokumentum van, amit csak a netről tudok elérni. Ez is bosszantott. Aztán jött a másnap, és én már egyre idegesebb lettem. Murphy törvénye, hogy éppen ilyen szorult helyzetben jut eszembe mindenféle csudajó dolog, amire rá akarok keresni a hálón. Több oldalnyi listán rögzítettem mindazt, ami a net-telen időszakban eszembe jutott.
Aztán bementem anyukám munkahelyére, ahol csak a harmadik gépen tudtam –nagy nehezen- megnyitni a leveleimet. A további két napom is hasonlóan telt: valakinél „loptam” a netet, megpróbáltam mindenkinek írni, mindent megnézni, feltölteni, megrendelni… de aztán hazajöttem, és ezer másik dolog jutott az eszembe.
Húsz percig csüngött a telefon a fülemen, kívülről fújom azt az idegesítő dallamot, ami éppen azért van, hogy megnyugodjon az ügyfél. Végre elértem a diszpécsert, aki közölte velem -amúgy nagyon kedves volt- , hogy csak három nap múlva tudnak kimenni, és orvosolni a hibát. Ekkorra már letettem minden tervemről, minden reményemről…aztán másnap, amikor bekapcsoltam a gépemet, valamilyen csoda folytán megjött a net!
Most meg úgy érzem magamat, hogy enyém a világ(háló)! Nincsenek korlátok, bármit megnézhetek, meghallgathatok, letölthetek, feltölthetek!
Nem vagyok büszke magamra, hiszen hagytam, hogy a gépek határozzák meg a hangulatomat, a cselekvéseimet, az érzéseimet. Mondhatnánk, hogy mennyivel könnyebb volt régen, amikor még nem volt internet, hiszen a család esténként beszélgetett, kártyázott, esetleg rádiót hallgatott. Ezek az értékek ma is jelen vannak, csak egy icipicit átalakultak. Ma a legtöbb embernek a munkája függ attól, hogy van-e net vagy nincs. Nem tehetünk róla, megszoktuk, megszerettük, elkényelmesedtünk. De ettől még beszélgetünk a családtagjainkkal, elmegyünk kirándulni és olvasunk a fotelben.
Aki tudatosan használja a hálót, és nem csak lövöldözős játékokat űz rajta, annak elég egy fél óra, hogy képbe kerüljön a világ eseményeivel, küldjön egy e-mailt, vagy meghallgasson egy jó számot a Youtube-on. Ennyi kell…de nem több!