Morzsányi közönség, hatalmas tehetségek, lágy és dühöngő, fekete és fehér
Kálloy Molnár Péter és barátai percek alatt színházzá, kabarévá, s végül rockkoncertté varázsolták a Játékszín dísztermét. Igaz, a közönség csekély volt, de őket keményen megdolgoztatták: egyszerre mozgott a rekeszizom, a kéz és a láb.
A dalok még alig ismertek, így a közönség nem skandálta kánonban a szöveget, de gyanítom, hogy ez után a fergeteges este után mindenki rákeres a fülbemászó nótákra.
A repertoár igen széles volt: jól megfért a színpadon az Ady versből komponált dal, a Plázacica-szong (Plázálom), a Body Bilder Bluse, no meg az Erkélyjelent.
A fények játéka és a különféle zajkeltő eszközök csak fokozták a hangulatot. Dely Domonkos egy fiókot hívott segítségül a kongadob imitálására, Kalmus Felícián, csellóművész pedig a klasszikus dallamokról gondoskodott. Ők, így négyen alkottak egy megbonthatatlan, csodálatos csapatot. Nem meglepő hát, hogy a közönség alig akarta elengedni őket, és hangos tapsviharral újra meg újra a színpadra csalogatták a bandát. Egy spontán, bakikkal teli, laza, könnyed és közvetlen műsort kerekítettek egy borongós hétfő estéből.
A dallamokba szőtt Ady Endre vers:
A fekete zongora
Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.
Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.
Ez a fekete zongora.
(Megjelent a Budaörsi Napló 2009. januári számában)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése