Mezítláb a fűben

Hatalmas a fű. Alig bírok haladni, valami miatt mindig meg kell állnom. Pedig menni akarok, szaladni, száguldani, bele a világba. Harsányan, sziporkázva, felszabadultan. Valahogyan mégis áttöröm a gátakat, a magasodó fűszálak lassan eltűnnek és hirtelen elém tárul a hatalmas tisztás. Nem vártam ekkora csodát. A kamillákat gyengéden simogatta a szél, a természet békés volt, nem zargatta semmi. Leültem a fűbe, és vártam. Vártam és néztem. Hangyák gyűltek körém, szorgosan meneteltek egymás után. Élelmet gyűjtöttek talán. Vagy kirándultak, mint én.
Apró lábaikat serényen szedték, hogy tartsák az iramot, amelyet a főnök, a legelső nagy hangya diktált. Nem volt idejük megbámulni engem. Én viszont követtem őket a szememmel.
Milyen pici élőlények, milyen törékenyek, milyen könnyen el tudjuk venni az életüket anélkül, hogy észre vennénk.
Mezítláb vagyok, a fű cirógatja a talpamat. Szeretem cipő nélkül érezni a földet, minden hepe-hupáját, apró üregét, fakérget, fák termését, a fű nyirkosságát, a levelek szőnyegszerű takaróját. Így, mezítlábosan sokkal közelebb tudok kerülni a természethez. Egy vagyok vele, nem tiprom, hanem megtisztelem, nem bántom, hanem minden erőmmel óvom.
Nem vagyok felsőbbrendű, nem uralkodom felette, hanem vele vagyok, átélem, magamba kebelezem mindenét.
Szaladok tovább. Nézem a felhőket és a madarakat, ahogy megtöltik az eget. A hajamat fésüli a szél, érzem a levegőt az arcomon, a napsugarat ahogyan előhívja a szeplőimet. Mindent érzek. Mert van időm figyelni az érzésekre. Nem vagyok késésben, nem kell határidőre leadnom valamit, nem kell megoldanom a problémákat. Csak léteznem és élveznem kell. Mezítláb a réten.